– Gyönyörű, vékony derekad van…
Péntek
van, délben végeztem a suliban. Még csak egy óra telt el, egy fiatal, rövid,
vörös hajú öltöztető csaj – nevezzük Vöröskének, mert egyedül rajta nincs
névtábla – máris a tartalék levegőmet igyekszik kiszorítani a tüdőmből egy
fehér, menyasszonyi ruhával. Mázlista vagyok!
–… de még gyönyörűbbet és vékonyabbat
varázsolunk neked!
A
nyári szünet utáni második héten még csak éppen kezdett beszivárogni az
osztályba a báli hangulat, de én már öt éve – gimi kezdete óta – szalagavató-lázban
égek.
Alig
vártam, hogy elkezdődjenek a táncórák, a ruhaválasztás, a kosztümpróbák.
Tipikus lány vagyok, aki szeretné a legeslegszebb hercegnőnek érezni magát egy
estére, ha már a mindennapi életében nem jellemző a fényűzés és az önkényeztetés.
Sajnos
anyum nem igazán hajlandó nagy feneket keríteni ennek az egész hóbelevancnak. A
nyűgöt, a pénzpazarlást látja benne, ami fáj. Igyekszem kihagyni amennyire
lehet, de hát mégsem finanszírozhatom magamnak az egészet! Még jó, hogy ott van
apum, hogy ellensúlyozza ezt a negativitást.
És
miért vagyok mázlista? Mert arra számítottam, hogy már most legalább egy órát
kell várnom, hogy sorra kerüljek, de meglepetésemre szinte üres volt a hely,
amikor ideértem.
„A
ruhát” igyekszem megtalálni az egyik Teréz körúti szalonban, eddig nem sok
sikerrel.
Vöröske
végez a beszorítással, megköti a zsinórt, utána pedig hagyja, hadd illegessem
magam a tükör előtt.
– Hm, tetszik, nyilván varázslatosan néz ki,
de…
–… nem az igazi – fejezi be a mondatot
helyettem. – Különben is, megtörik a
csípőd felett, nem tökéletes.
Kibújtat
az Inez nevű költeményből, én pedig egy szál fehérneműben és abroncsban újra
bevetem magam a tülltengerbe.
Puha, lila szőnyegbe süpped a lábam, ahogy vakítóan fehér, és szikrázó anyagok között
szlalomozok. Rengeteg ruha lóg a vállfákon, egy idő után már meg sem tudom
különböztetni őket egymástól. Mindegyik szép és hű meg ha, de egyik sem az igazi.
Ennek ellenére kiválasztok még két dicshimnuszba illő darabot, de Vöröske csak
a zipzárjukat húzza fel. Ennyi is elég hogy lássuk, azok sem tökéletesek.
Csalódottan
indulnék el újra, amikor megállít.
– Ácsi! Khm, gondolkodtam azon, amit eleinte
mondtál, hogy valami asszimmetrikusat szeretnél. Nem túl csili-vili, nem túl
egyszerű. Tudom, hogy azt mondtam nincs ilyesmink most, de ő valamelyest
passzolhat, ha te is rábólintasz.
Azzal
leakaszt egy nekünk eddig háttal függő fehérséget az egyik tartórúdról, és mikor
megfordítja, már érzem. Az ott a kezében A ruhám. Széles mosoly terül szét az
arcomon és sürgetően felemelem a karom, hogy bújtasson bele.
Mialatt
áthúzza a fejemen, lehet, hogy csak képzelődöm, de máris máshogy suhog az
anyag, valahogy ismerősen. A melleimhez szorítom a ruhát, mialatt felhúzza a zipzárt
és elkezdi befűzni. Közben nézem magamat a tükörben; a ruha asszimmetrikusan
van díszítve, a jobb mellemnél és a bal csípőmnél csipkével meg gyönggyel, ami számomra
érthetetlen módon úgy csillog, mintha miniatűr strassz kövekkel hintették volna
be. A a mellrész aljánál kicsit lelóg a szoknyára is.
– Állj terpeszbe, és tartsd magad erősen –
utasít Vöröske. Engedelmeskedem.
Egyre
jobban rám simul és átformáz a ruha. Érzem, hogy már az utolsókat rántja rajtam,
amikor egy kép ugrik a szemem elé, de olyan rövid ideig tart, hogy inkább csak
az érzést tudom elkapni.
Deja
vu.
Vagy
csak oxigénhiányos az agyam a fűző miatt.
– Tökéletes – suttogja átszellemülten Vöröske.
Igen.
Az. De nem tudok megszólalni, csak bámulok a tükörképemre, aztán megbillegetem
a fenekem.
– Úgy érzem magam, mint egy harang! – szólalok meg hirtelen.
Mindketten
nevetésben törünk ki, aztán még ameddig lehet, kiélvezem, hogy rajtam lehet ez
a gyönyörű ruha, mert csak hónapok múlva látom legközelebb Tinát. Igen, Tina, A
ruhám.
Már
három SMS-t küldtem Kázmérnak és vagy ötször próbáltam hívni, de ki sem
csöngött. Utálom, ha késik próbáról, habár tudom, hogy általában van rá oka.
Leszámítva azt a pár alkalmat, amikor nincs.
Nem
szeretek lemaradni a többiekhez képest, egyedül táncikálni meg olyan
kellemetlen.
Már
a sokadik verzió pörög le a szemem előtt, hogy hogyan fog a srác a lábaim
előtt, két kezét összetéve a bocsánatomért könyörögni. Úgy legalább felérném a
nyakát is, hogy megszabadíthassam a fejétől.
Látom magam előtt, ahogy elkezd füstölni a fejem, amikor végre beviharzik. Ledobja a
táskáját, a kabátját, a pulcsiját és zilált hajjal gyorsan beáll hozzám.
A
tánctanár diplomatikusan egy szót sem szól, tartja tovább az órát. Köszönöm
Istenem!
– Merre jártál? – kérdezem suttogva, miközben egy múlt órán
vett figurát igyekszünk finomítani. Kázmér egyetlen szerencséje az, hogy elég
jól vágja ezt a keringő témát, mert tavaly a nővérével is ő táncolt.
– Bocsi, lemerült a telóm, aztán a busz
belement egy kisteherautóba valami idióta tanuló vezető miatt. De most már itt
vagyok az a lényeg, nem? – mosolyog rám csibészesen.
Sóhajtok.
– De igen.
Miután
elgyakoroljuk a nehezebb lépéseket és párszor eltáncoljuk a – már egész hosszú
– koreográfiánkat, a tanár új figurát mutat nekünk. A balancè végre egy kis kihívást jelent még nekünk is.
Először
lassan, számolásra csináljuk, majd egyre gyorsítunk a tempón, és amikor a zene is felcsendül, váratlanul, letaglózóan újabb, még durvább deja vu-m
lesz.
A terem kivilágítva, az egyik
sarokban hatalmas kandalló ontja a meleget, így a hideg decemberi estén sem
fázom. Főleg úgy nem, hogy táncolok, és rengeteg ember vesz körül. Érzem a
ruhám súlyát, ahogy kellemesen nehezen kapok benne levegőt, ahogy suhog
mellettem a zöld anyag.
Pislogok
párat, mire a vízió eltűnik a szemem elől. Kázmér furán pillant rám, de
próbálok úgy tenni, mintha mi sem történt volna, így nem firtatja. Imádom, hogy
tudja, mikor kell nekem békét hagyni. Ugyanúgy, mint amikor összevesztem az
exemmel. Ott volt, de nem mondott semmit, amíg úgy érezte, hogy nincs szükségem
a beszélgetésre. Hogy csak az kell, ne legyek egyedül.
Az
elkövetkező próbákon egyre jobban összezavarodom, már-már azt kezdem hinni,
hogy elmegy az eszem. Sűrűn vannak vízióim, amik inkább tűnnek emléknek, mint
egy bomlófélben lévő elme kreálmányainak, de azért mégis ijesztő. Egyik
pillanatban egy bálon vagyok, érzéseim szerint néhány évszázaddal ezelőtt, a
következőben a suli aulájában a keringőpróbán, aztán megint a bálon azzal a
magas, fekete hajú, egyenes tartású sráccal vagy férfival. Nem tudtam még
megállapítani.
És
nem csak a próbán fordult elő. Az utolsó héten, amikor már otthon volt az én
gyönyörűséges Tinám sokszor felpróbáltam őt. A lakásban forgolódva is rám-rám
törtek a látomások, de akkor más, hétköznapi élethelyzetekben. Vagyis ami régen
lehetett hétköznapi élethelyzet egy előkelőbb családnak.
Társalgok az udvarhölgyeimmel.
Sakkozom egy idősebb férfival.
Galambot etetek a kertben.
Meg
ilyen baromságok.
Annyira
felzaklatott egyik alkalommal ez az egész, hogy menyasszonyi ruhástól odamentem
a gép elé és rákerestem a „tüneteimre”. Volt ahol skizofréniát emlegettek, meg személyiségzavart, viszont voltak találatok, amik mindenféle ezoterikus világbékés, zen-oldalakra mutattak. Találomra rákattintottam az egyikre. Ott rengeteg cikkbe belenéztem és habár
sosem filóztam a lélekvándorláson meg hasonlókon, inkább hittem el azt,
minthogy kezdek becsavarodni. Ez utóbbi legalább izgalmasan hangzott. Mint egy
jó könyv!
Az
utolsó pár napban még magamnak sem voltam hajlandó bevallani, de a
kíváncsiságom kezdte felülmúlni az ijedtséget és igyekeztem minél több
„emléket” előhívni… az előző életeim valamelyikéből? Ez annyira bizarr… és
mégis!
* * *
– Kázmér! Gyere, segíts! Vedd ki a ruhát a
zsákból! De neee, ne olyan durván! Finoman bánj vele! – utasítgatom, miközben ledobom a
kosztümömet. Alapvetően rólam találták ki a szégyenlősség definícióját, így magamat is meglepem, amikor magamat meghazudtolva ott állok fehérneműben Kázmér és jó pár másik fiú osztálytárs mellett. – Úgy akkor most húzd át a
fejemen! Így, oké, húzd fel a cipzárt! Gyorsabban! Igen, és akkor most fűzd be!
– Jézusom, mit, hogy?
– Mint egy cipőfűzőt!
Totál
be vagyok pánikolva, főleg, hogy hallom, már az osztályvideó második zeneszáma
megy, és én még csak félig vagyok kész. Valószínű e miatt nem izgat ki van körülöttem. A 18-19 éves fiúk úgyis láttak már ilyet.
Mialatt
Kázmér igyekszik beszorítani a ruhámba az utasításaim alapján, küzdök, hogy
most én is koncentrálni tudjak és ne nagydarab öltöztető asszonyokat lássak
mindenhol egy kék falikárpittal borított szobában. Kicserélem a piros hajdíszem
fehérre, és megkérem a barátomat, hogy utolsó simításként adja rám a cipőmet.
Kész
vagyok. Hál’ Istennek.
Mielőtt
csatlakoznék a többiekhez az ajtóban, Kázmér még gyorsan félrevon.
– Tudod, az egymásra hangolódás!
– Oh, igen…
– Hadd nézzelek meg rendesen!
Arrébb
lépek a sráctól és lassan körbefordulok, ő pedig elismerően füttyent.
– Te is nagyon fess vagy – mosolygok rá. Jól
áll neki a frakk, szőke haja még nagyobb kontrasztot kap. Annyira helyes!
Megfogjuk
egymás kezét és mélyen a másik szemébe nézünk. Hosszan így maradunk, egy időre
megszűnik körülöttünk a világ. Végül megpuszilja a homlokom és utamra enged.
Nem ő vezet be, de nem is az a fontos.
– Kezdünk!
– kiabál hátra az első páros. Mind elcsöndesedünk, nagy levegőt veszünk
és várjuk, hogy megszólaljon a bevonulós zenénk. Általában minden színpadra
állásom alkalmával kikapcsol az agyam, és most is csak addig tudok kitartani,
amíg Kázmér a karjai közé nem húz az első alaplépésekre. Onnantól kétszeresen
is elvesztem a fejem.
Ahogy forgok, szőke hajam újra és
újra az arcomnak csapódik.
Barna
loknijaim a fejem tetejére tűzve rugóznak.
Szkarabeusz zöld ruhám suhog, ahogy
a párcsere után visszatérek a magas férfihez.
A
fehér ruha körülfon mindkettőnket mialatt nagy lépésekkel átszeljük a
táncparkettet. Balancè jobbra, balancè balra.
Átadom
magam a kettős élménynek és őszinte mosoly terül szét az arcomon, ahogy
egyszerre két helyen is jelen vagyok. Legalábbis lélekben. Érzékelem, hogy
közeledik a zenénk vége, hogy az utolsó nyolcasokat lépjük ki.
A
végső akkordokra Kázmér – és a többi fiú – letérdelnek, és kézcsókot imitálva
ráhajolnak a kezünkre, mialatt mi, lányok pukedlizünk. Ez a végpóz.
Ahogy lehajtom a fejem, látom a zöld ruha asszimetrikus díszítését a jobb mellemnél és a bal csípőmnél.
Ahogy lehajtom a fejem, látom a zöld ruha asszimetrikus díszítését a jobb mellemnél és a bal csípőmnél.
A
tapsvihar felharsan, Kázmér pedig nem bírja ki, felemeli szőke fejét és a
tekintetem keresi. Elkap a nézésével és nem ereszt. Mintha csak ez tartana,
hogy ne essek össze. Az ő barna szemeit látom, de egyszer szőke, másszor fekete
hajjal. A szőke tizennyolc, a fekete huszonnyolc éves. Honnan tudom ezt?
Lenézek
a kezünkre, egyszer fehér kesztyűt, utána pedig arany karikagyűrűt látok.
Lelki társ – szól a fejemben egy hang. Bekattan, hogy miért
volt kezdettől fogva szimpatikus ez a srác, hogy miért volt mindig bensőséges a
viszony akkor is, amikor még alig szóltunk egymáshoz, és hogy miért olyan jó
érzés vele összebújva megnézni egy filmet.
Feláll,
mellém lép, meghajolunk. A sokk hatása miatt részemről csak egy apró mosolyra
futja.
Apám
hirtelen a karjába kap és megpördül velem. Ez visszazökkent a rendes
valóságomba és igyekszem nem elereszteni.
– Csodásak voltatok! A legcsodásabbak mind közül! – ujjong.
Hagyom,
hogy a család bókokkal árasszon el, de közben a szememmel Kázmért keresem. A
sarokban állva látom meg és őszinte boldog vigyor kúszik az arcomra, talán még
egy kis kuncogást is kiengedek.
Domival
szorosan összeölelkezve dülöngélnek a lassú aláfestő zenére. Konkrétan, szinte
látni vélem, hogy megszűnt nekik a külvilág. Kázmér a fiú vállára hajtja a
fejét, és ha lehet, még közelebb bújik hozzá.
Megint
kuncogok, ám ezúttal egy kissé keserédesen.
Na,
majd legközelebb!