Társas-tánc

19:24

 – Gyönyörű, vékony derekad van…
Péntek van, délben végeztem a suliban. Még csak egy óra telt el, egy fiatal, rövid, vörös hajú öltöztető csaj – nevezzük Vöröskének, mert egyedül rajta nincs névtábla – máris a tartalék levegőmet igyekszik kiszorítani a tüdőmből egy fehér, menyasszonyi ruhával. Mázlista vagyok!
 –… de még gyönyörűbbet és vékonyabbat varázsolunk neked!
A nyári szünet utáni második héten még csak éppen kezdett beszivárogni az osztályba a báli hangulat, de én már öt éve – gimi kezdete óta – szalagavató-lázban égek.
Alig vártam, hogy elkezdődjenek a táncórák, a ruhaválasztás, a kosztümpróbák. Tipikus lány vagyok, aki szeretné a legeslegszebb hercegnőnek érezni magát egy estére, ha már a mindennapi életében nem jellemző a fényűzés és az önkényeztetés.
Sajnos anyum nem igazán hajlandó nagy feneket keríteni ennek az egész hóbelevancnak. A nyűgöt, a pénzpazarlást látja benne, ami fáj. Igyekszem kihagyni amennyire lehet, de hát mégsem finanszírozhatom magamnak az egészet! Még jó, hogy ott van apum, hogy ellensúlyozza ezt a negativitást.
És miért vagyok mázlista? Mert arra számítottam, hogy már most legalább egy órát kell várnom, hogy sorra kerüljek, de meglepetésemre szinte üres volt a hely, amikor ideértem.
„A ruhát” igyekszem megtalálni az egyik Teréz körúti szalonban, eddig nem sok sikerrel.
Vöröske végez a beszorítással, megköti a zsinórt, utána pedig hagyja, hadd illegessem magam a tükör előtt.
 – Hm, tetszik, nyilván varázslatosan néz ki, de…
 –… nem az igazi – fejezi be a mondatot helyettem.  – Különben is, megtörik a csípőd felett, nem tökéletes.
Kibújtat az Inez nevű költeményből, én pedig egy szál fehérneműben és abroncsban újra bevetem magam a tülltengerbe.
Puha, lila szőnyegbe süpped a lábam, ahogy vakítóan fehér, és szikrázó anyagok között szlalomozok. Rengeteg ruha lóg a vállfákon, egy idő után már meg sem tudom különböztetni őket egymástól. Mindegyik szép és hű meg ha, de egyik sem az igazi. Ennek ellenére kiválasztok még két dicshimnuszba illő darabot, de Vöröske csak a zipzárjukat húzza fel. Ennyi is elég hogy lássuk, azok sem tökéletesek.
Csalódottan indulnék el újra, amikor megállít.
 – Ácsi! Khm, gondolkodtam azon, amit eleinte mondtál, hogy valami asszimmetrikusat szeretnél. Nem túl csili-vili, nem túl egyszerű. Tudom, hogy azt mondtam nincs ilyesmink most, de ő valamelyest passzolhat, ha te is rábólintasz.
Azzal leakaszt egy nekünk eddig háttal függő fehérséget az egyik tartórúdról, és mikor megfordítja, már érzem. Az ott a kezében A ruhám. Széles mosoly terül szét az arcomon és sürgetően felemelem a karom, hogy bújtasson bele.
Mialatt áthúzza a fejemen, lehet, hogy csak képzelődöm, de máris máshogy suhog az anyag, valahogy ismerősen. A melleimhez szorítom a ruhát, mialatt felhúzza a zipzárt és elkezdi befűzni. Közben nézem magamat a tükörben; a ruha asszimmetrikusan van díszítve, a jobb mellemnél és a bal csípőmnél csipkével meg gyönggyel, ami számomra érthetetlen módon úgy csillog, mintha miniatűr strassz kövekkel hintették volna be. A a mellrész aljánál kicsit lelóg a szoknyára is.
 – Állj terpeszbe, és tartsd magad erősen – utasít Vöröske. Engedelmeskedem.
Egyre jobban rám simul és átformáz a ruha. Érzem, hogy már az utolsókat rántja rajtam, amikor egy kép ugrik a szemem elé, de olyan rövid ideig tart, hogy inkább csak az érzést tudom elkapni.
Deja vu.
Vagy csak oxigénhiányos az agyam a fűző miatt.
 – Tökéletes – suttogja átszellemülten Vöröske.
Igen. Az. De nem tudok megszólalni, csak bámulok a tükörképemre, aztán megbillegetem a fenekem.
 – Úgy érzem magam, mint egy harang!  – szólalok meg hirtelen.
Mindketten nevetésben törünk ki, aztán még ameddig lehet, kiélvezem, hogy rajtam lehet ez a gyönyörű ruha, mert csak hónapok múlva látom legközelebb Tinát. Igen, Tina, A ruhám.

Már három SMS-t küldtem Kázmérnak és vagy ötször próbáltam hívni, de ki sem csöngött. Utálom, ha késik próbáról, habár tudom, hogy általában van rá oka. Leszámítva azt a pár alkalmat, amikor nincs.
Nem szeretek lemaradni a többiekhez képest, egyedül táncikálni meg olyan kellemetlen.
Már a sokadik verzió pörög le a szemem előtt, hogy hogyan fog a srác a lábaim előtt, két kezét összetéve a bocsánatomért könyörögni. Úgy legalább felérném a nyakát is, hogy megszabadíthassam a fejétől.
Látom magam előtt, ahogy elkezd füstölni a fejem, amikor végre beviharzik. Ledobja a táskáját, a kabátját, a pulcsiját és zilált hajjal gyorsan beáll hozzám.
A tánctanár diplomatikusan egy szót sem szól, tartja tovább az órát. Köszönöm Istenem!
 – Merre jártál?  – kérdezem suttogva, miközben egy múlt órán vett figurát igyekszünk finomítani. Kázmér egyetlen szerencséje az, hogy elég jól vágja ezt a keringő témát, mert tavaly a nővérével is ő táncolt.
 – Bocsi, lemerült a telóm, aztán a busz belement egy kisteherautóba valami idióta tanuló vezető miatt. De most már itt vagyok az a lényeg, nem? – mosolyog rám csibészesen.
 Sóhajtok.  – De igen.
Miután elgyakoroljuk a nehezebb lépéseket és párszor eltáncoljuk a – már egész hosszú – koreográfiánkat, a tanár új figurát mutat nekünk. A balancè végre egy kis kihívást jelent még nekünk is.
Először lassan, számolásra csináljuk, majd egyre gyorsítunk a tempón, és amikor a zene is felcsendül, váratlanul, letaglózóan újabb, még durvább deja vu-m lesz.
A terem kivilágítva, az egyik sarokban hatalmas kandalló ontja a meleget, így a hideg decemberi estén sem fázom. Főleg úgy nem, hogy táncolok, és rengeteg ember vesz körül. Érzem a ruhám súlyát, ahogy kellemesen nehezen kapok benne levegőt, ahogy suhog mellettem a zöld anyag.
Pislogok párat, mire a vízió eltűnik a szemem elől. Kázmér furán pillant rám, de próbálok úgy tenni, mintha mi sem történt volna, így nem firtatja. Imádom, hogy tudja, mikor kell nekem békét hagyni. Ugyanúgy, mint amikor összevesztem az exemmel. Ott volt, de nem mondott semmit, amíg úgy érezte, hogy nincs szükségem a beszélgetésre. Hogy csak az kell, ne legyek egyedül.

Az elkövetkező próbákon egyre jobban összezavarodom, már-már azt kezdem hinni, hogy elmegy az eszem. Sűrűn vannak vízióim, amik inkább tűnnek emléknek, mint egy bomlófélben lévő elme kreálmányainak, de azért mégis ijesztő. Egyik pillanatban egy bálon vagyok, érzéseim szerint néhány évszázaddal ezelőtt, a következőben a suli aulájában a keringőpróbán, aztán megint a bálon azzal a magas, fekete hajú, egyenes tartású sráccal vagy férfival. Nem tudtam még megállapítani.
És nem csak a próbán fordult elő. Az utolsó héten, amikor már otthon volt az én gyönyörűséges Tinám sokszor felpróbáltam őt. A lakásban forgolódva is rám-rám törtek a látomások, de akkor más, hétköznapi élethelyzetekben. Vagyis ami régen lehetett hétköznapi élethelyzet egy előkelőbb családnak.
Társalgok az udvarhölgyeimmel.
Sakkozom egy idősebb férfival.
Galambot etetek a kertben.
Meg ilyen baromságok.
Annyira felzaklatott egyik alkalommal ez az egész, hogy menyasszonyi ruhástól odamentem a gép elé és rákerestem a „tüneteimre”. Volt ahol skizofréniát emlegettek, meg személyiségzavart, viszont voltak találatok, amik mindenféle ezoterikus világbékés, zen-oldalakra mutattak. Találomra rákattintottam az egyikre. Ott rengeteg cikkbe belenéztem és habár sosem filóztam a lélekvándorláson meg hasonlókon, inkább hittem el azt, minthogy kezdek becsavarodni. Ez utóbbi legalább izgalmasan hangzott. Mint egy jó könyv!
Az utolsó pár napban még magamnak sem voltam hajlandó bevallani, de a kíváncsiságom kezdte felülmúlni az ijedtséget és igyekeztem minél több „emléket” előhívni… az előző életeim valamelyikéből? Ez annyira bizarr… és mégis!

* * *

 – Kázmér! Gyere, segíts! Vedd ki a ruhát a zsákból! De neee, ne olyan durván! Finoman bánj vele!  – utasítgatom, miközben ledobom a kosztümömet. Alapvetően rólam találták ki a szégyenlősség definícióját, így magamat is meglepem, amikor magamat meghazudtolva ott állok fehérneműben Kázmér és jó pár másik fiú osztálytárs mellett.  – Úgy akkor most húzd át a fejemen! Így, oké, húzd fel a cipzárt! Gyorsabban! Igen, és akkor most fűzd be!
 – Jézusom, mit, hogy?
 – Mint egy cipőfűzőt!
Totál be vagyok pánikolva, főleg, hogy hallom, már az osztályvideó második zeneszáma megy, és én még csak félig vagyok kész. Valószínű e miatt nem izgat ki van körülöttem. A 18-19 éves fiúk úgyis láttak már ilyet.
Mialatt Kázmér igyekszik beszorítani a ruhámba az utasításaim alapján, küzdök, hogy most én is koncentrálni tudjak és ne nagydarab öltöztető asszonyokat lássak mindenhol egy kék falikárpittal borított szobában. Kicserélem a piros hajdíszem fehérre, és megkérem a barátomat, hogy utolsó simításként adja rám a cipőmet.
Kész vagyok. Hál’ Istennek.
Mielőtt csatlakoznék a többiekhez az ajtóban, Kázmér még gyorsan félrevon.
 – Tudod, az egymásra hangolódás!
 – Oh, igen…
 – Hadd nézzelek meg rendesen!
Arrébb lépek a sráctól és lassan körbefordulok, ő pedig elismerően füttyent.
 – Te is nagyon fess vagy – mosolygok rá. Jól áll neki a frakk, szőke haja még nagyobb kontrasztot kap. Annyira helyes!
Megfogjuk egymás kezét és mélyen a másik szemébe nézünk. Hosszan így maradunk, egy időre megszűnik körülöttünk a világ. Végül megpuszilja a homlokom és utamra enged. Nem ő vezet be, de nem is az a fontos.

 – Kezdünk!  – kiabál hátra az első páros. Mind elcsöndesedünk, nagy levegőt veszünk és várjuk, hogy megszólaljon a bevonulós zenénk. Általában minden színpadra állásom alkalmával kikapcsol az agyam, és most is csak addig tudok kitartani, amíg Kázmér a karjai közé nem húz az első alaplépésekre. Onnantól kétszeresen is elvesztem a fejem.
Ahogy forgok, szőke hajam újra és újra az arcomnak csapódik.
Barna loknijaim a fejem tetejére tűzve rugóznak.
Szkarabeusz zöld ruhám suhog, ahogy a párcsere után visszatérek a magas férfihez.
A fehér ruha körülfon mindkettőnket mialatt nagy lépésekkel átszeljük a táncparkettet. Balancè jobbra, balancè balra.
Átadom magam a kettős élménynek és őszinte mosoly terül szét az arcomon, ahogy egyszerre két helyen is jelen vagyok. Legalábbis lélekben. Érzékelem, hogy közeledik a zenénk vége, hogy az utolsó nyolcasokat lépjük ki.
A végső akkordokra Kázmér – és a többi fiú – letérdelnek, és kézcsókot imitálva ráhajolnak a kezünkre, mialatt mi, lányok pukedlizünk. Ez a végpóz.
Ahogy lehajtom a fejem, látom a zöld ruha asszimetrikus díszítését a jobb mellemnél és a bal csípőmnél.
A tapsvihar felharsan, Kázmér pedig nem bírja ki, felemeli szőke fejét és a tekintetem keresi. Elkap a nézésével és nem ereszt. Mintha csak ez tartana, hogy ne essek össze. Az ő barna szemeit látom, de egyszer szőke, másszor fekete hajjal. A szőke tizennyolc, a fekete huszonnyolc éves. Honnan tudom ezt?
Lenézek a kezünkre, egyszer fehér kesztyűt, utána pedig arany karikagyűrűt látok.
Lelki társ – szól a fejemben egy hang. Bekattan, hogy miért volt kezdettől fogva szimpatikus ez a srác, hogy miért volt mindig bensőséges a viszony akkor is, amikor még alig szóltunk egymáshoz, és hogy miért olyan jó érzés vele összebújva megnézni egy filmet.
Feláll, mellém lép, meghajolunk. A sokk hatása miatt részemről csak egy apró mosolyra futja.
Apám hirtelen a karjába kap és megpördül velem. Ez visszazökkent a rendes valóságomba és igyekszem nem elereszteni.
 – Csodásak voltatok! A legcsodásabbak mind közül!  – ujjong.
Hagyom, hogy a család bókokkal árasszon el, de közben a szememmel Kázmért keresem. A sarokban állva látom meg és őszinte boldog vigyor kúszik az arcomra, talán még egy kis kuncogást is kiengedek.
Domival szorosan összeölelkezve dülöngélnek a lassú aláfestő zenére. Konkrétan, szinte látni vélem, hogy megszűnt nekik a külvilág. Kázmér a fiú vállára hajtja a fejét, és ha lehet, még közelebb bújik hozzá.
Megint kuncogok, ám ezúttal egy kissé keserédesen.
Na, majd legközelebb!

Share This Story

Tags:

You Might Also Like

0 megjegyzés

Instagram

Image Credits